Alapfokú oktatás - képek

„Amely gyermekek, mind atyjokkal együtt a scholát megvetik, szamártemetések légyen.” (Kocsi zsinat, 1713)

A reformátorok a kezdetektől szorgalmazták a népoktatást. Már az 1562-es Debrecen-egervölgyi hitvallás hatósági kötelességként említi az iskolák gondozását, majd az 1567-es debreceni zsinat előírta az egyházlátogató esperesek iskolaellenőrzési kötelességét. Debreceni Ember Pál szerint a 17. század elején már ugyanannyi református iskola működött, ahány egyházközség. Rezik János evangélikus Gymnasiologiája is hasonló tendenciára utal. A protestáns iskolák jelentős számbeli fölénye (a 16. század második felében) elsősorban a felekezeti arányokról tanúskodott. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az országban, az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk csak ott létesített községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek.

Kisebb falvakban a javadalmakat a lelkészi és tanítói teendők együttes ellátásáért adták, a prédikátor a „mestert” a magáéból fizette, ugyanakkor a tanítónak (kántortanítónak) templomi szolgálata is volt. Nagyon gyakori, hogy a diákok peregrinációjuk előtt ún. „akadémikus rektorként”, mások lelkésszé szentelésük előtt tanítottak két-három évet.

Az elemi iskolák és kollégiumi alsó tagozatok regulái a szépírásra, a számtani alapműveletekre, Európa országainak vázlatos ismeretére, zsoltáréneklésre, bibliai, vallási és erkölcsi ismeretekre, illetve a klasszikus műveltség egyes elemeire korlátozódtak – gyakran verses memoriterek alkalmazásával. Az írni-olvasni tanító elemi iskolai tankönyvek a vallási tudnivalók bevésésében is segítettek. A protestáns iskolákban a vallási ismeretek többségét a falusi (vernacularis) kisiskolákon túl is anyanyelven oktatták, de mindez nem vonatkozott a magasabb évfolyamok teológiai tárgyaira.